A 100 lepedő projektem története: kimostuk, amennyire tudtuk
2004-ben tisztelegve Anyukám áldozatos munkája előtt, megkértem őt, hogy mosson ki 100 darab tiszta lepedővásznat. Anyu akkor már régóta otthon ápolta idős és nagyon beteg nagyszüleinket, hogy megkönnyítse az életük utolsó éveit, hónapjait, heteit, napjait, óráit. Az évek óta tartó nehéz érzelmi és fizikai munka után valamiféle feloldozást akartam neki adni, anya és lánya együtt. Azért, hogy ne a makulákkal, a saját lelkiismeretével küszködjön – „mindent elég jól csináltam-e” – hanem a saját kis életét, a lelkét tudja megtisztítani a tehertől, hogy feloldozást nyerhessen ezzel a bensőséges rituáléval. Ősz volt, a saját kertünkben történt, abban a kis zománcozott kádban úsztak a keze alatt a lepedők, amiben gyerekkorunkban bennünket fürdetett, videóra vettük.
Ezt a 100 tiszta lepedővásznat kiteregettük a Csepeli Fémmű egyik lepusztult, használaton kívül lévő csarnokában, egy szimbolikus helyen, ahol korábban a szüleink generációja is dolgozott. A privatizáció megkezdődött, óriási, elhagyott tér, a remény néhai acél temploma. Ebben lógtak a fehér lepedők vagy magasodtak oszlopokként, ezekre vetítettük a videót, ahogy Anyu csak mos és mos. A kiállítás sajnos csak egyetlen délután-este erejéig állhatott nyitva a látogatók előtt.
Száz lepedő, 2004, helyspecifikus installáció, Csepeli Fémmű
Majd a 100 lepedőt mint féltve őrzött örökséget eltettem későbbi időkre. 2010-ben vettem elő a különleges kelengyémet, az Anyukám által kimosott, tiszta-tiszta lepedőket, és leborítottam velük az Egri Kis Zsinagóga padlóját, ami akkor eredeti funkciójától megfosztva, kiállítóhelyként működött. Hófehér, szűztiszta le- és eltakart, sokat átélt fa padló, amitől a valaha fehérre festett falak megsárgultak, koszosnak tűntek, történeteket mutattak. Ahogy egy tiszta szobába sem szeretünk sáros cipővel belépni, ide is nehéz volt betenni a lábunkat, hogy akaratunk ellenére összepiszkoljuk a fehér lepedőket. „Szemtelen kérésem”, akaratom vált valóra, hogy a fehér vásznakkal leterített padló, a kiállításlátogatók jószándéka ellenére, legyen koszos, és ezt viseljük el, fogadjuk el, valakik legyenek felelősek érte.
Kelengye, elkendőzés, leleplezés, 2010, helyspecifikus installáció, Eger, Kis Zsinagóga
A kiállítás bezárt, felszedtem a piszkos kelengyémet, és fekete zsákokban elcsomagoltam őket. Az összevarrt, hosszú vászon csíkok, amiket a néhai zsinagógában a padlóra szögeztem, és amit anno a csepeli csarnokban kiteregettünk, éles hangon hasadtak, ahogy téptem fel őket, mint valami sebeket. Nem csak a lepedőket, a rajtuk lévő koszt is felszedtem. Legyen ez is eltéve. Tudtam, hogy majd egyszer még újra előveszem.
2023, tavasz, Popovics Viktória felkér, hogy vegyek részt egy csoportos kiállításon, Ludwig Múzeum, téma a gondoskodás. A 100 lepedő projektet szeretnék valamilyen formában újra megmutatni. Évek óta nem vettem részt kiállításon, mert nem volt mit mondanom képzőművészként. Ez a felkérés megszólított, ezúton is köszönöm.
Hosszú vívódás, mi legyen. Mossuk ki újra. Legyen újra tiszta. De ki mossa ki? Kinek kellene kimosni a kelengyémet, a “családi szennyest”? Nő vagyok, tehát ez az én feladatom? Észrevétlenül engem is áthatnak a női szerepekkel kapcsolatos elvárások, például, hogy napokig eszembe sem jut, más is kimoshatná nem csak én. Más is van a családban, mossa ki az öcsém. De inkább: mossuk ki együtt! Az fontos, hogy együtt. Mossuk ki együtt, mi a 2 testvér, Baglyas Gyuri és én.
Egy férfi és egy nő mos. Erős kép. A 100 lepedő legyen újra tiszta. Nekünk is ápolni kell majd egyszer valakit, nekünk is szembe kell néznünk az élet múlásával. Nekünk is felelősséget kell vállalnunk a saját életünkért.
Az új szociális törvény szerint „az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős”, majd a közvetlen hozzátartozója, a családja, ezt követően a a szociális intézmények, majd az egyház és legvégül az állam.
Felelősséget vállalunk, a folyamat fizikai, és konkrét, hisz elvégeztük, kimostuk, de most mégis inkább szimbolikus. Fontos, hogy együtt. Lebontjuk a saját sztereotípiáinkat együtt, lebontjuk a szennyes halmot, majd felépítjük a fehér vászon kupacot kimosva újra, szükségünk lehet még rá. Sokszor úgy éreztük közben, hogy magunkra maradtunk. Hogy a feladat közben, a társadalomban egyénként maradtunk magunkra. Hogy ez a mosás az öngondoskodásunk szimbóluma, ami a saját sorsunkról és a másik felé irányuló felelősségvállalásról szól. Eldöntöttük, szembe néztünk vele, kimostuk, amennyire tudtuk.
100 lepedő, 2023, videó, 17’45” perc, közreműködők Baglyas Gyuri, Dinea László
Baglyas Erika, képzőművész
VIGYÁZAT, TÖRÉKENY ∞ HANDLE WITH CARE
LUDWIG MÚZEUM, BUDAPEST
Kurátorok: Dabi-Farkas Rita, Popovics Viktória
Megtekinthető: 2024 január 14-ig
